KIÉ A FELELŐSSÉG?

A szerző rajza

Hanyatlás.

Ezt a szót hallom úton-útfélen, azaz jobbára a négy fal között ezt olvasom. A negatív kicsengésű fogalmak idejét éljük.

Válság, pusztulás, katasztrófa, világvége, káosz…

Mintha a társadalom akut talajvesztése kényszeresen előhívná a teljes megsemmisülés rémképét. Kéretlen próféták végítéletet vizionálnak.  

Szerintem azért ez túlzás. Ennyire tán nem kellene pesszimizmusba ragadnunk. Még akkor sem, ha a jelenlegi körülmények meglehetősen ködös jövővel, füstbe ment tervekkel lomboznak le bennünket, sok bizonytalanságot, és számos terhet raknak a vállunkra.

Mert csak egy biztos: nem vagyunk könnyű helyzetben.

A közösségünk vívódik. Most nem állunk jól hit dolgában.

Az önbizalmunk megfakulóban.

Egyfelől évek óta a vezető elitbe vetett bizalom megrendülése tapasztalható. Mindenhol.

Emerről meg a féktelen individualizmus jelenik meg. Újból és újból.

Hogy a politikum iránt a közembernek fenntartásai vannak, istenem, tudható. Olyan nagyon sok minden nem kellett ahhoz, hogy ez a bizalomvesztés bekövetkezzék. (Köztünk legyen mondva: az ingatag szimpátia a közember és a politikai elit között deficitben van körülbelül Mezopotámia óta.) Ebben erősen ludasok a politikusok, kétségkívül. Csapjuk hozzá: a tetteikről számot adó források is hibáztathatóak. Ám némi önvizsgálat árán fölsejlik – a mi lelkünkön is szárad, hogy privát dolgaink takarásából képtelenek vagyunk messzebbre látni. Néha pedig nem ártana a jóindulatot megelőlegezni. Csillapodottan körbekérdezősködni, tájékozódni, mielőtt óbégatni kezdenénk. Értem én, egyszerűbb, szimpatikusabb az örök ellenzékiség talapzatáról lóizéket mutogatni fölfelé, és habzó szájjal keresni a kákán lévő csomót. Egyszer azért nyüszíteni, mert nincs rend, a járványban eleresztette a hatalom a kisember kezét. Másnap meg pont amiatt sikítani, mert túl nagy a rend, odaföntről vasszigorral bánnak az ország lakosságával.    

Ez a másik, ez a végtelenített nyafogás különösen bosszantó.

Főképpen, mert leginkább azok részéről megy a kesergés, akikről tudván tudni, ahogy korábban úgy most sem lenne erkölcsi joguk a panaszra. Álságosak a kritikáik. Rossz szájízzel olvasni őket. Önös érdekűek. Kilóg a lóláb alapon minden jajszavuk mögött fölsejlenek a hatalmi ambícióik. Magyarán: vannak emberek, akik még ebben a nehéz helyzetben is csak a politikai zsinórmércék mentén képesek értelmezni a valóságot. Mindazonáltal olykor az őszinteség is áthatja mondandójukat. Kár, hogy ez csak akkor nyilvánvaló, amikor az önsajnálat írat velük mindenféléket. Ebben prímák. Elvégre, amióta nem a nekik tetsző garnitúra országol, egyfolytában az üldözöttségük hősies pózába meredve lamentálnak. Tudniillik őket üldözik. (2020-ban, könyörgöm!) Meg ellehetetlenítik. Meg mellőzik. Meg fenyegetik. Meg elhallgattatják.

Holott az a nyomorult nagy igazság, hogy pont ugyanők szeretnek fenyegetőzni, listázgatni, kirekeszteni. Más lassan nem is marad nekik: a majdani számonkérés jegyében édesded bosszút forralnak. És ezt nem is rejtik véka alá. Titkon remélem, már világos számukra is, ám ha nem, egyszer talán megértik, hogy az ellenségük immáron csak az idő, amivel kénytelenek versenyt futni. Tudniillik biológiailag ki kéne várniuk az annyira áhított hatalomra/pozíciókhoz kerülésük dátumát, ami – félő – nem megy majd egykönnyen. A hülye szavazó, a sok bugris a jövőben is inkább adja voksát a látható, tapintható, megtapasztalt dolgokra, mintsem a „majd mi jobban tudjuk” kompánia ígérvényeire. Fájó, de a nép döntési szabadságát még egy világjárvány sem képes megszüntetni.

Nincs tehát más hátra: diktatúráról kell búsongani.  

Így lesz közröhej tárgya a Kossuth díjas musical szerző, a hajdani, szépreményű jazz-muzsikus, aki havi kétmillió forint járadékával sem átallja magát nyomorgó kisnyugdíjasként meghatározni. Emitt meg olyan levitézlett politikus bírálgat vehemensen, aki míg volt valaki, akkor is senki volt, és az értünk tett összes érdeme nagyjából annyiból állt, hogy egy idő után a szolgálati autója sofőr nélkül is eltalált a szegedi fodrászához. Karöltve a Savanyú a szőlő dalt megéneklőkkel, a megfellebbezhetetlen ítéletű éttermiséggel, a függetlenek függetlenebbjeivel, a képernyő elé csirizezett örökifjú nyugdíjas kommandóval, meg úgy általában azon polgártársainkkal, a facebook univerzuma által beszippantottakkal, akiknek a közösség fogalma túl általános, és a pártszimpátiájuknak napi rendszerességgel hangot adva tudnak csak nyugodt lélekkel álomba szenderülni. Köpnek egyet. A haragvó emoji, vagyis sárga piktogramocska amint morcul nagyokat: letudva az ellenzéki dac. Az egó megnyugszik. Csitul az én, az én, a fejben, hátul örökkön kopogó ÉN kényszere.

Mindeközben közönyösek maradnak arra a tényre, hogy éppen a megszűnés fenyeget egy teljes generációt. Az a nemzedék – apáink és nagyapáink – vannak a halál peremén, akiknek nem a lassú internet miatt szorult össze a gyomruk, hanem egykoron az éhségtől. Akiknek nem volt külön cipős szekrényük, mert azt az egy párat a lábukon hordták. És ha már kinőtték, azon kopottan átadták a kisebb testvérüknek. Ez a generáció bő fél évszázaddal ezelőtt még mindig romokat takarított, és a háború utáni Európát újjáépítette. Azt az Európát, ahol – leszámítva a Balkánt – úgy élte le életét egy-két új nemzedék, hogy a fiai hetven éve nem szagoltak lőporfüstöt, nem ettek utcáról bevonszolt lótetemet, nem ittak keréknyomból vizet, nem tudják mi a jegyrendszer, a valódi megkülönböztetés.

Ők, a most veszélyeztetett társaság tagjai voltak az utolsók, akiknek a vasalt nadrágnál és a tiszta ingnél kezdődött a tisztesség, és az embert a verítékével összedolgozott értéke alapján rangsorolták, amihez arc, név, teljes életút járt, szemben a virtuális üzenő falak anonim handabandázóival. Mert aki posztol, ír, vagy csak bekapcsolja a gépét – kávéfőzőt, mikrohullámú sütőt, netán felnyitja laptopot, mint te vagy én –, amiért létrehozták a kényelmünk világát, a jólétünk alapjait: éppen nekik tartozunk hálával.

Hálával és felsősséggel.

Mondom: felelősséggel!

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon