Hiába volt Arad jelentős város a 11. század óta, hiába szülővárosa Tóth Árpádnak vagy a színész Jávor Pálnak, hiába az előző századfordulós városmag, a magyar érzelmű embereknek 1849 óta bizonyosan történelmünk gyásznapja jut eszébe róla. S a magyar Golgotához kapcsolódóan már néhány év és évtized múlva legendák keletkeztek, neves és névtelen költők tollán született versek idézték a mártírok alakját, s hogy a 13 nevet és történteket senki se feledhesse.
1849. október 6-án, Haynau hadügyi főparancsnok kirendelt hóhérai, dicstelen feladatukhoz láttak. Hajnali fél hatkor, elsőként Lázár Vilmost, Dessewffy Arisztidet, Kiss Ernőt és Schweidel Józsefet vezették, a 12 katonából álló kivégzőosztag elé. Őket golyó általi halálra ítélték. Kegyelemből…
Majd jöttek a kötél általi halálra szántak. A 9 magyar honvédtábornokot 6 órakor vezették a bitófák alá. Előbb Lovag Poeltenberg Ernő nyakára került kötél, majd Haynau hóhéra Török Ignácot, Láhner Györgyöt, Knezich Károlyt, Nagysándor Józsefet, Gróf Leiningen-Westerburg Károlyt, Aulich Lajost, Damjanich Jánost és Vécsey Károlyt küldte a halálba.
Nemcsak sokféle nációt, de sokféle társadalmi réteget is képviseltek a dúsgazdag nagybirtokostól az elszegényedett kisnemesig, a katonai pályán a felemelkedést kereső kispolgártól régi katonacsaládok sarjáig. Voltak köztük többgyermekes családapák, özvegyember, frissen nősült ifjú házasok, megrögzött agglegények és szabad szellemű férfiak. Valószínűleg a politikáról és Magyarország jövőjéről alkotott nézeteik is eltérőek lehettek. Ugyanígy sokfélék voltak abban a tekintetben is, hogy a harctereken milyen teljesítményt nyújtottak. Volt köztük, aki győzelmek egész sorával bizonyított; volt, aki igazából nem tartozott a sikeres hadvezérek közé, volt, aki betegszabadság miatt kimaradt a szabadságharc nagy csatáiból, voltak, akik hadmérnökként erődítéssel foglalkoztak, és harci cselekményben soha nem vettek részt; és volt olyan is – Lázár Vilmos ezredes –, akinek egyetlen törzstiszti tevékenysége a világosi fegyverletétel volt. Voltak közöttük személyes jóbarátok, régi katonatársak, de ellenfelek is, és voltak, akik a hadbírósági eljárás megkezdése előtt személyesen sosem találkoztak egymással. Mégis mindannyiuknak ugyanaz a sors jutott osztályrészül.
Kivégzésük napja, kétszeresen is tragikus számunkra. Nemcsak azért, mert az „aradi golgotán” vértanúságot szenvedők sorsának beteljesedésével, egy mindaddig ismeretlen méretű véres politikai megtorlás vette kezdetét Magyarországon, hanem azért is, mert ugyanezen a napon egy másik kivégzőosztagot is kivezényeltek. Ez a kivégzőosztag nem Aradon, hanem a pesti Újépület udvarán sorakozott fel. Azon a helyen, ahol most örökmécses állít emléket, gróf Batthyány Lajosnak, Magyarország első, az aradi vértanúkkal egy napon kivégzett miniszterelnökének.
De miért épp október 6-a?
A kivégzések időzítése tudatosan erre a dátumra esett, példát statuálva és revansot véve, amiért 1848-ban október 6.-án, Bécsben, a forradalmárok Theodor von Latour császári hadügyminisztert felkötötték. A büntetés tudata, s végül az ítélet nem érte váratlanul 48-as tábornokainkat, hiszen már a forradalom kezdete óta sejthették, hogy ha nem sikerül kivívni a függetlenséget, akkor nagy valószínűséggel, halálos megtorlásban részesülnek. Ebben a sejtésben, sőt tudatban rejlik legelőször, az aradi vértanúk példaadása számunkra, - „Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.” – erősítette meg Damjanich János honvédtábornok, az utolsó szó jogával élve.
Emellett az aradi vértanúk példamutatása kiemeli még a hazaszeretet, az összefogás és az igaz ügybe vetett töretlen hit fontosságát. Az Aradon kivégzettek ugyanis társadalmi, nyelvi és vallási különbözőségeik ellenére össze tudtak fogni, s együtt harcoltak a szabad, független, polgári Magyarországért. Megragadó példája ennek Vécsey gesztusa, mely során a korábbi nézeteltérések ellenére is, a tisztelet és megbecsülés jeleként, a már holtan fekvő Damjanich kezét megcsókolta. Példájuk okán megtanultuk, hogy számunkra mindennél fontosabb a szabadság, tudunk és akarunk érte küzdeni, tudunk és akarunk érte összefogni.
S megtanulhattuk azt is, hogy a szabadságharc nem volt hiábavaló küzdelem, hisz a forradalom előtti állapotokat többé már nem lehetett visszaállítani. A bukás ellenére a nemzetben nemcsak tovább élt, de tovább is erősödött a szabadság és a függetlenség eszméje.
Emlékezzünk a hősökre, akik végigharcolták a szabadságharc csatáit, és babérkoszorú helyett bitófa, vagy enyhébb büntetésként golyó általi halál jutott nekik osztályrészül.
Az aradi kivégzések szemtanúja így jegyezte meg: „Nyugodjanak a haza szent ügyéért elvérzett bajnokok! Ti meghaltatok, neveitek azonban a történet lapjai örökké élni fognak.”
Forrás:
Tarján M. Tamás: Az aradi vértanúk és Batthyány Lajos kivégzése (http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1849_oktober_6_az_aradi_vertanuk_es_batthyany_lajos_kivegzese/)
Oláh Gyula: Október 6-a 1849-ben Aradon (http://mek.niif.hu/06100/06162/html/aradiv02720/aradiv02720.html)
Hermann Róbert: Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc vértanúi – október 6
(http://www.okm.gov.hu/letolt/kozokt/libri/konyv_v.pdf)
Megosztás
