FÜSTBE MENT TERV

„Madarak jönnek, madarak jönnek, Fekete könnyel megvéreznek.”

Remélem, amit most leírok, nem okoz majd túl nagy megrázkódtatást. Talán nem lesz belőlem magyar-szerb diplomácia jegyzékváltás.

Ki nem állom a szocialistákat.

Nem úgy általában a RENDES, BALOLDALI szocialista pártok híveit, hanem ezt a sajátságosan magyar(országi) kompániát, akik 1989 óta hol ellenzékben, hol kormánylapáthoz jutva azt teszik, ami épp a lényük. Jobbára semmit, hisz ahhoz eléggé senkik, hogy lapátolni is lusták legyenek. Idézek egy fontos mondatot a hajdani miniszterelnöküktől. Bizony én a nevét le nem írom:

És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit. Nem tudtok mondani olyan jelentős kormányzati intézkedést, amire büszkék lehetünk, azon túl, hogy a sz.rból visszahoztuk a kormányzást a végére. Semmit.”

Igen, igen. Megcsinálták. Meg.

Viszont most épp rombolnak, (g)erjesztenek, s tombolnak, mert ellenzékbe kussoltatta őket a nép. Voltak párszor kormányon, elmondhatják. Akkor mind e három kiterjedt tevékenységük, érdemtelenségük mellé még igen nagy tételekben bátorkodtak lopni is. Ahhoz pont eleget, hogy immáron – borítékolhatóan 2018-tól – az anyaországi választópolgárok, meg mi, talán kétharmaddal, harmadízben megint az oppozíció padsoraiba terelve lecsüccsentsük őket.

Mégsem aranyhal-memóriájú a magyar.

Ludas Matyi is a hármas számrendszerben osztotta ki a kegyelmes Döbrögi úr jussát.

Pedig úgy kéne egy jó kis magyar, nemzeti szocdem párt, mint a falat kenyér! Ezek a maiak csak annyira hivatkozhatnak a nagy klasszisú elődökre, mint a kiöltözött Húgyos Pista Jézus neve napjára. És csak akkor lesznek utódai például Kéthly Annának vagy netán Peyer Károlynak, amikor majd egyszer Hódmezővásárhelyt emlegetve, a tanyasi gémeskút mellé dőlt részeg Pista bácsi Beaverfieldmarketplace-t fog mondani.

A minap Szegeden, a Széchenyi téren járva egy pillanatra megszűkült a tekintetem. Kiakasztott a látvány. A Városháza előtt parkolt egy autó. Dehogyis autó! A VIP megállóban gunnyasztó járműszerűség nem autó volt, hanem egy ékszeres ládikó, egy cuki, kicsiny, kétüléses, piros, tűzről pattantott cabrió. Utoljára James Bond használhatta. Gondolom, az ára sem lehet túl sok.

Egy közepesen hosszú királyhalmi utca összes házának ellenértéke kis toldással majdnem futná rá. Méláztam egy miatyánknyit rajta: vajon melyik szegény szegedi szocialista közszolga jár vele az önkormányzati munkahelyére? A napi robotba, a jámbor.

Ugyan melyik jegyző, funkcionárius lehet ennyire szociálisan érzékeny, hogy kedd reggelente nyitott sportkocsival száguld a hivatalába, hogy a nép javára mihamarabb szorgoskodhassék? Erőn fölül is teljesítve a közjó akaratát? De tényleg. Nem kéne szólni neki, hogy ne áldozza fel magát így a haza égő(piros), nyolchengeres oltárán? Kétszáznegyvennel per óra? Hát a mártírságnak is van határa!

Biztos nem valamelyik karbantartó, portás, gépírónő Gizike, liftesfiú lehetett, mert a pórok, a restek vagy gyalog mennek, vagy tömegközlekednek, esetleg bebicikliznek. Különben is: közvetlen az Országzászló mellé csak a jegyesebb fülűek parkolhatnak. Nem jártam ugyan utána, de szükség sem volt az információra. Régtől tudott mennyire baloldali, mennyire szocialista, pláne mennyire magyar a „legnagyobb ellenzéki párt”. Hát: ennyire. Körülbelül – ennyikék.

Botka polgármester úr is tartott aznap sajtótájékoztatót. Pont a Városháza előtt. Lemaradtam róla, noha szívesen veszem bögyre, ott, a kis piros sportkocsival a háttérben, amint bejelenti, hogy finita comedia.

Lemondott ez a drága ember a szocialista párt miniszterelnök-jelöltségéről. A nagy szcéna könnyek között zajlott. Eltartott vagy egy percig. Aztán Botka László kezébe temetett arccal rongyolt vissza az irodája biztonságába. Ámbár a sajtónak, a hamarjában megjelent újságíróknak számtalan szebbnél szebb gondolatuk, vagy kérdésük lett volna hozzá.

Ahogy nekem is. De be kellett, hogy érjem a Kossuth esti híradójának kapkodva szerkesztett tudósításával. Meg az éjjeli álmomba visszatérő tündéri piros járgány emlékével.

És mára ehhez született meg a karikatúrám, mintegy saját magamnak megadott válaszként. Füstbe ment terv a címe, mint ezen írásomnak.

S csak remélni tudom, hogy a szegedi kéményen gunnyasztó, „fekete könnyel megvérező” Botka László mellé ösztönösen, belülről fakadón odafirkantott, távoli madarak nem azok a (szabad, demokrata) megtollasodott lények, akik már a baromfiólban sokszor bizonyultak rókábbnak a rókáknál. Vörösebbnek a vörösöknél.

 

Másod-alcím: „Valaki mondja meg, kinek kell hinnem,
                            Valaki mondja meg, kinek nem.”

 

Szegény, szegény Botka. Szólhattak volna neki, melyik dögevőnek, melyik hollónak a szájában a sajt! Kiénekelhetetlenül.

Nekünk fölösleges. Mi már hosszú ideje tudjuk a választ.

Megosztás

Facebook icon
Twitter icon
Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon