ÉN LENNI VÍRUS

A szerző rajza

Most, hogy az örökkévalóság utolsó stádiumába léptünk, nem sok mindent lehet tennünk. A minap szépen parancsba adták, hogy jóformán semmit sem szabad csinálnunk.

Mi legyen?

Nincs más választásunk. Valahogy muszáj átvészelni a holnapokat. Be kell zárkózni. Kicsit mogorván, kár tagadni, és kissé sértődötten, mint egy öregedő dáma, akinek visszavonták a biankó báli belépőjét, és kénytelen belenyugodni, hogy a gavallérok egy darabig – Isten tudja melyik kakasszóig – nem az ő kegyeit fogják áhítozni.  Félreállíttatott az összes magánérdekünk. Az eddigi szabadságra tárt helyzetünk nyögve-nyelve, de retirált a vasszigor rendelte ésszerűség előtt. Elvégre most tényleg a közös érdekünkért csattant az a föntről érkező kommandó. Elegánsan elviseljük a tényeket, itthon maradunk.

Csüccs. Ez van.
Míg olvasnám a derék Kós bátyánk naplójegyzeteit, egyfolytában elmászkálnak a gondolataim. Nem a könyvön, hanem azon studírozok, mekkora egy mázlista vagyok: ezt is átélhetem! (Okkal-móddal. Langsam, Herr Kamerad! Nem iszunk a medve bőrére…)

A magamfajta megátalkodottnak gyönyörűség látni mindazon furcsaságokat, amiket immáron nap mint nap produkál az élet. Tökéletes a jelen korunk sztorija. A legzseniálisabb dramaturg se tudna hozzányúlni, kerekíteni rajta, vagy akár egy mozzanatot kihúzni belőle. Nem volt nyitány: rögtön fejest ugrottunk az események sodrába. Ki-ki a sajátjába, tehát a lényegbe… Tulajdonképpen ezúttal senki sem nézheti páholyból a nagyelőadást. Ilyen-olyan módon, az összes ember érintett. Van aki ténylegesen betegként, van aki fertőzöttként, van aki egészségesként, de egy biztos: senkinek sem ugyanaz az élete mint tavaly volt. Egy csomó dolog ami bennünk szunnyadt kibomlott, és ámuldozunk azon, eddig mennyi minden lakozott másokban, ami most mutatkozott meg.

A drámaírás csúcsa a szememben, ahogy a járvány velünk játszódó eseményei zajlanak. Elragadtató, s mint általában a színpadi művek, heves érzések és ellenérzések kísérik. Míg az igazán nagy darabokban két vagy több igazság ütközik, itt és most egy igazság sincs. Csak a kór arctalansága van, a vírus kegyetlen szeszélye diktál, s mindeközben üdvös félelmet gerjeszt, mert végre valahára az emberek észrevételezték esendőségüket, méltóztattak megtorpanni. Ó, az áldozatok ezreivel zsonglőrködő híradások hamar észhez térítenek! Meggyőző erővel bír a halál napi algebrája. A bűnhődés rémképével szembesített bennünket a járvány.

Ma láttam egy fotót, a tetszhalott Bergamoban készült, ahol a hetek óta nem használt belvárosi járdán a betonlapok hézagai között most pirosló pipacsok nyílnak ezrével. Nincs ettől ellentmondásosabb, megmagyarázhatatlanabb, költőibb allegória mindarra, ami napjainkban a vírus és ember párharcában történik.  

A járvány – minden rosszban van egy kicsiny jó alapon – elkezdett valaminek a szimbólumává válni.

Tegnaptól a jövő összhatásainak, a bomlásnak, az egészséges fejlődésnek, vagy mindezek ellenkezőjének az oka, az elkövetkezőkben pedig a lappangva közeledő új idők gyúanyagává lesz, és egy lassú összjáték érlelőjeként alakítja majd sorsunkat.

Sokat töprengtem, legalább magamnak próbáljak emberi megközelítésből irányvonalat szabni, a továbbiakban miként is legyen. Amondó vagyok, ha túl akarjuk élni a távolban fölsejlő, ránk köszönő holnapokat (nem a vírust, utána, ami lesz), akkor nekünk is úgy kell viselkednünk, mint egy vírusnak. Általánosban tanították:
1. a vírus nagyon alkalmazkodó.
2. gyorsan képes változtatni dolgokat maga körül.
3. az ereje, az összes félelmetes képessége, vagyis a „nagyszerűsége” az egyszerűségében rejlik.
Így kellene nekünk is. Igaz, fordított sorrendben.

Egyszerűnek, a világot kinek-kinek tudása szerint formálónak – nem átalakítónak! –, és alkalmazkodónak kell lennünk. Persze, pozitív előjellel: egyszerűnek kell majd maradnunk, de nem igénytelennek. Átalakítani eztán is átalakítunk, kényszeresen, mert emberek vagyunk, de jó lenne mindezt mértékkel, finom kézzel, ösztönök és érzelmek egybehangolásával végezni. Az eddigi gyakorlatot elhagyva nem valami teljesen másra, életidegenre, hipermodernre csereberélni. Hanem emberi léptékűvé tenni, és a saját arculatunkhoz igazítva, élhetően formálni a környezetünket. Minél szofisztikáltabb valami, annál inkább esendő. A szögbelövő pisztoly marha kényelmes szerszám, de egy csomószor elromlik, lemerül, pár év után elöregszik: vacakként dobjuk el. Ezzel szemben egy békebeli kalapács a nagyapám hagyatékából ugyanazt tudja, és az utóbbi százezer év alatt gyakorlatilag mit sem változott. Az összes dolgunkat is hasonló szemmel kéne nézni. Minőséget produkálni a mennyiség helyett. (Nagyjából: visszaállni a dédszüleink üzemmódjába, amennyire csak lehet. Mindenben: erkölcs, világrend, törvények… Egyedül az előbb említett technika kaphatna némi kedvezményt, de ott is elvetném az ezeregyedik fajta kávéfőző forgalmazását. Valahogy azért lehetne, de horribilis plusz adókkal, a luxus luxusaként, vagy mittudomén… Ezen agyaljanak a legbölcsebb társadalomkutatók. A többit meg küldjék el kapálni.) Mindez alkalmazkodásra ösztönözne bennünket: kreativitásra.

Tudom, utópia. De én úgy látom, másként nem fog menni.

Azért abban bízom, hogy a nagy többség tanulni fog a hibákból. Legalábbis egy darabig. Mert illúzióim mindazonáltal nincsenek. Nem akarok én senkit megváltani: magamat is alig bírom, ha egyáltalán sikerül valaha. Hogy megint ér-e majd a termőföld annyit, mint régen: nem tudom, csak valószínűsítem. Az sem biztos, tömegével hagyjuk majd el a városokat, hogy falura, tanyára visszaköltözhessünk. Ezek egyéni döntések lesznek. Az enyémet jóval a koronavírus megjelenése előtt meghoztam, pakolok ki a semmi közepére. Kútvíz és diófa mellé. Ott már nemigen fog izgatni a látnokok jövendölése.

A zömükről bebizonyosodott: hamisak voltak.
Lám, megint borult egy prófécia.

A liberális világrend meséjére nem a társadalom, hanem a természet tett pontot. Kiderült, hogy a globalizmus eddig tabuként tisztelt hitcikkelyei puszta blöffök. Számos gazdasági, kulturális, erkölcsi és életmódbéli váltás mellett a politikai hozadéka is meglesz a világjárvány tanulságainak.

Vagy ha folytatjuk ahol abbahagytuk, ha visszaáll minden a régi kerékvágásba, és megint a régi garnitúrák elunt frázisai fogják a közbeszédet uralni, álomvilági, takonycukor szakszókinccsel, tudomást sem véve a valóságról, félő, a maitól még nagyobb katasztrófába sodorjuk magunkat.

Ha valami nagyon vadat akarnék írni, ettől rémesebbet nem lehetne kitalálni.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon

Friss cikkek