Csótány a Papucs alatt

Tőlem nagyságrendekkel különb emberek azt szokták mondani, hogy a hazugságnak négy formája van: a szimpla hazugság, a hamis eskü, a statisztika és a néphülyítés. E négy formula rendeltetése, céljai eltérnek.

A szimpla hazugság magáncélú.

Privát dolog. Becsület kérdése, noha persze a többi is az. Mégis, a hazugság, ami a szánkon kijön viszonylag egyszerű. „A hazugság a rabszolgák és a nők fegyvere”– okítja a Gárdonyi-féle A láthatatlan ember című regényben Zétát a hun szerelme, Emőke. Ne áltassuk magunkat. Egyikünk sem született szentnek. Hosszú, tétovaságra ítélt életünk alatt jobbára előfordul, hogy hazudni kényszerülünk, amire önigazolást utána mindig találunk. Füllentettünk, mondjuk szemérmesen, ami körülbelül akkora különbség a hazugsághoz képest, mintha a babkonzerv után „csak” szellentenénk, a rövidebb egy szótagú, népiesebb kódja helyett. Attól a szaga ugyanaz, kezi’csólolom.  Szeretünk szépíteni, parasztosabban: eufemizálni. Ilyen az ember. Ecce homo – csap a homlokára a műveltebbje.

A politikus is.

A hamis eskü már rázósabb ügy.

Jogi kategóriát föltételez, igazságszolgáltatási jellegű. Ettől függetlenül a „hamis tanúságot ne tégy felebarátod ellen” bibliai intelmet – volt már rá példa a történelemben – igen sokan meg- illetve áthágták. Emiatt többnyire nem dőlt senkire a tárgyalóterem kupolája. Tudtommal.

Politikusra se.

A harmadik rendű műfaj a hazudozás magas fokon mívelt, tulajdonképpen tudományos igényű diszciplínájáról, a statisztikáról szól.

S mint olyan, erről rögtön a szivarozó, malacképű Churchill miniszterelnök úr örökbecsű bonmot-ja ugrik be, aki a reggeli ágyban felüléstől az ebédre kitett eszcajg kézbe vételéig egy komplett üveg grogot szopogatott el (minden nap!), majd délutántól éjfélig újból egy komplett üveg jóféle wiszkit (minden nap!), és közben-utána is tudott bölcs dolgokat állítani, szemben azokkal a mai politikus utódaival, akik még színjózanon sem képesek ugyanerre. Silány a fölhozatal, májilag. Cccc… Szóval a pirospozsgás öregúr egyszer azt találta böffenteni, hogy csak annak a statisztikának hajlandó hinni, amit ő maga bütyköl össze hamisítgatva. Bácskaiasabbra, mezítlábasra fordítva: van kis hazugság, van nagy hazugság, és van – statisztika.    

Ám mindezek mellett eltörpül Lucifer legpokolibb szüleménye, az emberi – bocsánat, azt írtam emberi, holott helyesebben: politikusi – silányság: a néphülyítés.

Enélkül hovatovább elképzelhetetlen az az úri huncutság, amit politikának hívnak. Egy-egy nyíltabb szívű, naiv lélek olykor megpróbálja egyenes beszéddel áthidalni, apellálva a becsületre, a tisztességre. Akad erre példa manapság is. Látjuk mi lesz velük. Nem terem nekik babér, mennek a levesbe, mert a nép, az istenadta nép már csak azt szereti, ha őt (meg)vezetik.

Ott van mindjárt – hogy a mostani, áthallásos precedenseket (egyelőre) kerüljem – Kolumbusz Kristóf. Tudta, hogy a Föld gömbölyű, ugyanis Dante az 1307 és 1320 között összegründolt Isteni színjátékában már szépen megírta, hogy a Föld gömbként lebeg a világmindenség központjában. A gótika korában az okosabbja előtt sem volt nagy kunszt ennek a bizonyítottsága, mert már Sevillai Izidor is labdacsnak vélte a bolygónkat, pedig ő bőven számolva is nettó ezer-ezerszáz évet rávert Amerika fölfedezőjére, tudniilik akkor élt (a VII. században), amikor Mohamed, a Próféta hidzsra nevű futása (a muszlim időszámítás kezdete) közben elhagyta a papucsát. Erről a páratlan lábbeliről később földrajzi lokációt neveztek el: a Próféta Papucsa. Akinek megvan a nyolc osztálya, az már bólogat is, hisz mi magyarok Rejtő Jenő révén tudjuk, hogy a tizennégy karátos Alfa Romeót ide kellett vinnie Gorcsev Ivánnak, aki a világtörténelem első húsz éves Nobel-díjas matróza volt, egyébként.

Szóval a jó Kolumbusz is kénytelen volt hülyíteni a matrózait, hogy ő bezzeg tudja, hová hajóznak. Azt ugyan tudta, hogy körbe, de az is igaz: ha nem akadnak bele a mai Haiti szigetébe, éhen-szomjan döglik a kompánia valahol a mai Florida térségében. (A pontosság kedvéért: előbb szomjan, aztán éhen.) De úgy hozta a vakszerencse, hogy Kolumbusznak bejött a blöff. Neki igen.

Egy Gyurcsány nevű magyarországi politikusnak viszont nem akaródzik. Hiába ágál Franczi a határon túli magyarság ellen. Most épp megvonná a szavazati jogunkat. A pártját rendre a törpepárt ninoszímájával illetik a szakértők. Nem akar szaporodni a tagság. Tekintettel a Dumakratikus Komalíció életkor szempontjából górcső alá vett összetételére: ez a mai orvostudomány állása mellett is meglehetősen reménytelen. Egy bizonyos koron túl biológiai lehetetlenség szaporodni.

Márpedig a túlmozgásos Csótányi elnök úr

rajongó bázisa csupa-csupa szép korúból áll. Kihaló, rosszindulatú őstulkokból. Régi vágású munkásőrökből, odahaza Kádár képét polírozókéból, akikre a proli jelző azért használható, mert ebben az esetben a proli nem proletárt, munkást, dolgozót jelent, hanem egy életminőséget. Vagyis: minőségtelenséget. Kicsinyességet, irigységet, merev derekúságot.  Akinek a legalantasabb ösztöneire, a smucigsággal elegy kapzsiságát lehet birizgálni. A proli az, akinek azért van otthon a polcon Dosztojeckij kötete, mert az e’társ szovjet nevű, és amúgy is: a jóféle vastag kötettel egeret, meg osztályozatlan nünükéket lehet agyoncsapni. A prolinak nincs stratégiai és operatív ismerete. Úgy szocializálódott, hogy az édesanyjából kijőve eleve bigottá lett. Plasztikusan fogalmazva: ha egy levesestányér trágyaléről azt mondja a főnöke, hogy az tyúkhúsleves Rézi néni módra, akkor nem gondolkodik, hanem már kanalazza is csöndben. Most rossz, kapitalizmus van – harsogja Csótányi, a főkapitalista –, de lesz jobb, ha majd a bitang határon túliak azt az egy-két képviselőt sem juttathatják be a magyar Parlamentbe, akit eddig talán igen.

Ha van a haza- és nemzetárulásnak fogalma, ez véreim – az. Nekem mindegy, a Próféta Papucsával-e, vagy Dosztojeckij  e’társ könyvével-e, de valaki üsse már le ezt a csótányt.

Eleget szégyenkeztünk miatta.

Megosztás

Facebook icon
Twitter icon
Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon