CSAK „JÚGÓ” MAGYAROK LENNÉNK?

Szívesen olvasok publicisztikákat. Mindenfélét. Az ellenérdekeltekét is. Nem vagyok válogatós. Akad ott is bravúr, hogyne. A minőség nem ideológiafüggő kritérium. A mi „éttermiségünk” szerint de, az. Szerintem meg nem. Annyi biztos: olvasni muszáj, minél többet. A gyöngére sikerültebbekből azt kell megtanulni, mi a hibájuk. A gyöngyszemeket, a magvas írásokat viszont meg kell süvegelni.

Amikor egy kiváló publicisztikára találok, olyan mintha újraélném a múltat: eszembe juttatja, milyen jó volt hallgatni egy-egy tanyasi, falusi öregember bölcsességeit. Volt időszak, amikor még lehetőségem akadt tőlem sokkal idősebbekkel beszélgetni. Kikértem a véleményüket, meghallgattam a tanácsukat, majd a hallottakon elgondolkodtam. Máig azokból a tartalékokból élek. Abból merítek. Emiatt hálás vagyok nekik éppen úgy, mint a sorsomnak.

Ahogy a korral az egyszerű, de bölcs emberek megritkultak, úgy laposodik el manapság a közbeszéd mellett a közírás színvonala is. Az írott szó minősége – sok más egyéb szellemi „termékkel”, tehát alkotással együtt – szintén megsínylette korunk elértéktelenedését. A leírt gondolat igényes köntösben, még ha szókimondó is: sosem baj. A lényeget közölje. Egy figyelmet felkeltő publicisztikának ismérve, hogy az oksági viszonyok ügyes fölfejtése révén a nyelvezete, meg az önálló gondolatsora mellett egyaránt szól a közjó iránti jobbító szándékról is.

Vagyis: ez kéne, legyen az egész végkicsöngése.

Ehelyett – ahogy az sajnos divattá vált – most inkább van igény a fölszínességet palástoló tahóságra. A legdurvább személyeskedéstől az üres frázisok ismételgetéséig széles a skála. Ilyenkor sóhajt föl az ember: Istenem, ezek a maiak Arany János, Ady Endre meg Krúdy Gyula nyomdokaiban járnának, és sokan közülük azt képzelik, hogy ők az örökösei Faludynak, Csurkának, vagy Gyurkovicsnak… Inkább hunyjuk le a szemünket, egy pillanatra. 
Ha a jelen idejű magyarországi publicisztikát művelők TOP 10-es listáját összeírnák, alappal vélem, Szentesi Z. László neve rajta lenne. A túloldalon is így gondolhatják, amit a leginkább a személye elleni lobogó gyűlöletük igazol. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, akit a jelenlegi magyar oppozíció hangosan utál, nos, az ilyen ember valamit nagyon jól csinálhat.   
Régi a barátságunk. Lehetek vele elfogult. Tény, hogy Szentesi gondolatai mindig figyelemre méltóak.

Valamelyik nap rólunk írt, a bennünket érintő anyaországi jelenségről mondta el a véleményét.

Nem új keletű a probléma, de rendre elő- előbukkan.  Bizonyítja, kendőzetlenül láttatja, mennyire rozoga állapotban van a magyar társadalom egy részének nemzet- és öntudata. A cikk arról szól, hogy nincs porciózott, megtűrt, kiebrudalt, jobban vagy kevésbé előnyben részesített magyar. Minden nemzetrész egy és oszthatatlan.

 „… sokan változatlanul fröcsögik utcán, kocsmában, Facebookon, hogy a határon túli magyar nem is magyar, minek szövegel az olyan, nem itt fizet adót, nem itt lakik, következésképpen ne is kérjen semmit a magyar államtól.”
Eddig az idézet.
Ugye ismerős az érvrendszer?

Hogyne lenne az, hisz hosszú évek óta bizonyos ellenzéki erők a szimpatizánsaiknak hasonló üzeneteket közvetítenek. Pontosan tudják, akkor ér célba a kívánt gyűlölet-kampányuk, ha az emberek zsebén keresztül próbálnak hatni, ha a magyar közösségen belül az önzésre, a kicsinyességre és az irigységre játszanak. Szentesi minden meglátása jogos, tárgyszerű és vitathatatlan. (Csak azért nem írom le, hogy „tűpontos”, mert egy ideje ettől a divatszótól ökölbe szorul a kezem, noha korábban bizony én is használtam. Mára olyan száraz, elcsépelt fogalommá lett, mint korábban a „brutális” volt. Az örök ellenségem viszont a „szituáció” marad. Ezt a szót hallva a rádiót is ki szoktam kapcsolni. Zárójeles kitérő lett belőle, de muszáj néha kiengedni a gőzt.)
Tehát: ahogy éveken át, úgy ma is – az ádventi a békesség kedvéért – meg nem nevezett anyaországi politikai erők előszeretettel élnek a „magyar kártya” furkósbotként való használatával.

Elég kínos leírni, de az a helyzet, hogy a magyar politikum egy része a határon túli magyarokkal xenofób és diszkriminatív. Kár mellébeszélni. Ebben – szégyenükre – különböznek még a román, a szerb, az ukrán, vagy a szlovák megfelelőiktől is: azoknál ugyanis létezik nemzeti minimumra épülő közös érdek, léteznek megkérdőjelezhetetlen nemzeti értékek, amelyek egyaránt kötelező érvényűek a kormányzó és az ellenzéki pártokra. Ha nem így lenne, a szerb, a román, az ukrán és a román nép bottal verné ki őket a törvényhozásból. Csak nálunk, magyar berkekben sikk még most is a nemzetet megosztó politikával házalni.   

Az a szomorú, hogy a Szentesi féle cikkben taglalt evidenciákat még most – harminc évvel a rendszerváltozás után – is muszáj leírni, tudatosítani, mert bár a ’90-es évek óta felnőtt egy nemzedék, az újonnan jövők ahelyett, hogy mindezt természetesnek vették volna, elkezdtek a legprimitívebb proli szinten vélekedni a határon túli magyarságról: példa erre a Momentum nevű ügynökpárt ténykedése.
A proli mentalistás – bár ócska emberi tulajdonságok tárháza – kimeríthetetlen.

Szólok: a proli nem azonos a proletárral, a munkással. (Helyhiány okán majd a következő cikkem erről fog szólni.) A proli ugyanis nem társadalmi rangot, hanem emberi minőséget, vagyis helyesebben fogalmazva: minőségtelenséget jelent. És mivel a proli buta, igénytelen: irányítható. Nekik fuvolázzák galád erők, hogy mi vagyunk az ő jólétüknek, az ő boldogulásuknak, az ő sikerességüknek a kerékkötői. Ha nekünk egyszer kuss lesz, akkor fog helyrebillenni a politikai egyensúly Magyarországon.

Kvázi: akkor köszönt be majd megint a demokrácia…
Így dekázgatják felelőtlen politikusok a Magyarországon belül és azon kívül élő magyarokat.

Az igaz, meglehetősen nagy különbség van a nyugatra távozott, ott dolgozó, és a határon túl élő magyarok között: előbbiek a közelmúltban úgy döntöttek, hogy átmenetileg, vagy netán életük végéig nem Magyarországon akarnak élni, adózni. De szavazhatnak. Nekünk pedig egy valamikori nagyhatalmi döntés miatt erre nem adna jogot a balliberális oldal. Az egyik tehát egyéni döntést meghozva tovább is természetes jogaival élhet, a másiknak pedig a kényszerhelyzetét élete végéig átokként kell megélnie. Ezt az aránytalanságot igyekszik valamelyest kompenzálni a mostani Fidesz-KDNP koalíció, vagyis a magyar kormány, és erre tojik magasról a magyarnak mondott „drágalátós” ellenzék, ahol csakis és kizárólag a lé határozza meg a tudatot. A trianoni határokon kívül rekedt magyaroktól sajnálják azt a maximalizálható két (2!) fős mandátumot egy kétszáz képviselőt számláló parlamentben?!

Mi lehet nekik a válaszunk?

Nem kell bennünket szeretni. Kicsit sem. Agyon szeretni végképp. A különleges bánásmódból sem kérnénk, az is csak a kivételezést, a különválóságunkat, a széttagoltságunkat igazolná. Egyszerűen hagyjanak bennünket magyarként élni, létezni, emberi és kettős állampolgári jogainkat korlátlanul gyakorolni.

Segély helyett, ahogy most: kapjunk lehetőségeket. Igyekezzenek a nemzet részeként helyzetbe hozni bennünket is. Gyermekek után járó kedvezményekkel, magyar beiskoláztatást ösztönző gesztusokkal, támogatva a magyar kultúrát és a határon túli magyar gazdaságokat.

Úgy ahogy a horvátok az ő horvátjaikat, a románok az övéiket, meg egy csomó európai nép a saját kisebbségben élő nemzettársait: alapvető politikai és emberi jogokkal, amit senki nem kérdőjelezhet meg.
Ha netán valaki a sajátjaim közül ezt mégis vitatja, arra kimondható legyen a verdikt: hazaáruló.