A BORÍTÉKOLT POFON

Térségünkben lassan egy éve tart a mizéria.

Tavaly márciusban még egy négyszáz esztendős zürichi sörfőzdéből lett termálfürdőben lazultunk. Kint a tetőn, a feszített víztükrű medencéből a mínuszos hegyi levegőben, de ragyogó napsütésben a hófödte Alpokat nézegettük, és azt terveztem, hogy áprilisban előbb leruccanunk a Kotori-öbölbe, majd utána családi programként Rómába viszem a lányaimat. A tölgyfa söröskádból, a forró víz párájában mindezt tisztán láttam. Nyugodt, elégedett voltam. Két hét sem kellett – 2020 összes vágyára, az összes plánumomra leereszkedett a világjárvány miazmás, homályos gőze. És már nem láttam a jövőt, és nem volt minek örülnöm.

Ma ott tartunk, hogy egy idei fürdőbérlet igénylés esetén is szembe röhögik az embert. Igaz, a recepciós nevetése meglehetősen kesernyés. Ugyanez a rezignált kedélytelenség van a vendéglátósok és a turizmusból élők arcán, de a légiközlekedés dolgozói sincsenek vicces kedvükben. Akadnak helyek, ahol egy kávéra sem lehet beülni, nemhogy péntek esti társas kikapcsolódást engednének – akárhol. Hogy ne menjünk messzire, Budapesten lassan két hónapja kijárási tilalom van érvényben: este nyolc óra után csak külön engedéllyel tartózkodhat valaki közterületen. Tudom, mit érezhetnek sokan. A sörházam november óta zárva tart, és az Öreg Isten a megmondhatója, mikor csapolunk majd megint a kocsma törzsközönségének. Az előre leszervezett egyetemi bulikat, a koncerteket mind elbuktuk, az azokból származó biztos bevételnek is agyő.

Leállt az élet.

Éjszakára máshol is kihalnak a városok utcái. Ez még hagyján. De az a helyzet, hogy nappal sem különb a járvány miatti közhangulat.

Az utcán ideges, frusztrált emberek jönnek szembe. A gesztusok élesebbek. Hamarább csattan föl egy sértődött hang, a megszokottól is agresszívebbek a gépkocsivezetők. Pszichésen kimerült eladókkal találkozni a boltban, a patikában, a bankban, meg az élet minden területén, ahol egyébként is arra vagyunk kárhoztatva, hogy mások háta mögött várjunk, míg ránk kerül a sor. Mindehhez vegyük hozzá a bizonytalan munkahelyek légkörét, vagy megfáradt mélabúját. Ha a kollégáink jó része a járványügyi helyzet miatt a szokottól is többet panaszkodik, az állandósult lamentálás végképp fölemészti a lelki energiánkat. A sokaság bosszankodása ránk is bélyeget nyom. Közvetve mindenkit lehúz a sötét gondok örvénye. 

Nincsenek, vagy alig vannak rendezvények. Amik lennének, azokban sincs sok köszönet: alaposan eltérnek a megszokottól. Korábban egy mozi, egy színház, egy koncert vagy egy meccs a felszabadultságon, a tömegesség látványának erején túl az egyének fölötti összetartozás élményével is megajándékozta a résztvevőket. Ma meg? A vasárnapi misét is csak távolságtartó, foghíjas padsorok előtt szabad celebrálni.

A szolgáltatók túlterheltek, a gazdasági helyzet ingatag. Ha ne adj’ Isten bármiféle egészségügyi gondunk adódik, a denevérnátha miatt teljesen új protokoll szerint vagy ellátnak a kórházban, vagy várólistára kerülünk. Az iskolák-óvodák olykor kinyitnak, hogy utána ismét bezárhassanak. Az egyetemeken az online oktatás pusztán pótcselekvés – a virtuális távoktatás jelenlegi, kezdetleges formájában képtelen helyettesíteni a hagyományos előadói-hallgatói modell hatékonyságát.

2021 kezdetén egy röszkei határátlépés is csilliónyi kérdést vet föl. Kell PCR teszt, és ha igen, melyik? Mikori és meddig? Karantén? Odafelé, vagy vissza is? Munkáltatói igazolás kötelező netán? Elég-e a diákigazolvány, vagy a határőr libidója diktálja, mehetünk vagy visszafordít bennünket? Egy óbecsei miért fertőz jobban a 30 kilométeres határsávon belül élő zentaiakhoz képest? Kérdőjelek, kérdőjelek, kérdőjelek…

Sorolhatnám, de minek? Nincs ember, aki ne szembesült volna a világjárvány miatt jelentkező napi dilemmákkal.

Odavesznek sokan.

A pandémia járulékos károkozásáról kevés szó esik. Szakemberek zöme figyelmeztet rá, hogy a stressz, a bezártság, a szociális kapcsolatok hiánya, az egészségügy zilált állapota miatt a kezeletlen többi betegségek úgy tízszer annyi embert megölnek, mint a COVID-19.

Hiába mondaná valaki, hogy hagyják őt békén, nem érdekli a fölfordult világ, nem érdekli a maszkviselés, a vakcináció, meg úgy általában semmi ezzel kapcsolatos sem: hacsak nem költözik egy lakatlan szigetre, nem mentesül a bajoktól.

Most váltsunk lemezt.

Nézzük a jó oldalát az egésznek. A tavalyi év egy postás volt, hírnök.

Megkaptuk az üzenetet: a boríték hátoldalán a feladó neve elmosódott. (Isten, gondviselés, sors, karma, világvége?)

Mindenesetre a küldemény mondandója igen hamar nyilvánvalóvá lett, még úgy is, hogy kódolták az írást. Kis idő kellett a megfejtéséhez.

Néhány hónap elegendő volt, és rájöttünk a múltbéli hibáinkra. Hamar kiderült, mekkora jólétben és milyen bőségben éltünk, hogy a folyton elsiratott szabadságunk maga volt a megtestesült boldogság, hogy az életben a legparányibb, legjelentéktelenebbnek tűnő mozzanatok is világraszólón fontosak, mert a teljesség részeiként befolyással vannak ránk, csak épp mindezt észrevenni nem méltóztattuk.

Elég volt egy kis kijárási korlátozás, és már arra is epedve vágytunk, hogy a saját utcánkban egy hétköznapi sétára kimehessünk. Korábban húzódoztunk, ha a város túlsó végébe kellett ellátogatni. 2019-ben még nem volt élményszámba menő kaland a boltba leugrani. Másként mentek az unokák a nagyszülőkhöz és megannyi kapcsolatunk lazábbra volt eresztve, mert azt hittük, a lehető legjobb módon viszonyulunk másokhoz, teli vagyunk ismerősökkel, barátokkal, akiket a facebook oldalakon elégséges megnézni, a találkozások elavultak, fölöslegesek, fárasztóak. Ahogy régebben kutyafuttában fogtunk kezet, most a régen látott ismerőst titkon megöleljük. Erdőben, temetőben, parkokban, sétányokon igyekszünk megszabadulni a maszkunktól, s ezek a lopott, szabadon szuszogott percek döbbentenek rá, hogy maga a lélegzés természetessége mennyi gyönyörrel ajándékoz meg bennünket minden percben: tucatnyi alkalommal.

Tavalyelőtt még másik kontinensre iparkodtak a tehetősek, lázasan tervezték a boldogságukat valami egzotikus nyaralóhelyen. Idén azt tekintjük majd szerencsés embernek, aki lejut az Adriára. Az lesz a szép világ, ha a strandok kinyitnak és tíznél többen is bográcsozhatunk egy rakáson, ha majd nem kell két méteres kötelező távolságot tartanunk.

Addig: sok víz lefolyik a Tiszán. Legyünk hálásak. Most az a fontos.

Épp jókor jött az üzenet. A pofon sem sajog annyira, ha ráeszmélünk, mennyire megérdemeltük, milyen ideje volt, hogy a fal adja a másikat.