A bőrfoteles bácsi

„Némely pillanat szinte tökéletes, tele fénnyel, reménnyel és nevetéssel. Az ilyen pillanatok örökké velünk maradnak.”

 

Ki vagyok én?

Magyar ember. Vajdasági magyar ember. Evangélikus lelkész 24 órában. 3 gyermekes apuka 24 órában. Szolgálat egyik is, másik is. Szolgálni, helyt állni, mindenhol ott lenni, teljesíteni. Nem könnyű, mégis áldott szolgálatként tekintek mindkettőre.

Igyekszem, hogy lehetőségeimhez mérten segítsek mindenkit, mindenben. Néha kicsit megfáradok, ekkor eltűnök halkan a világ elől egy-egy napra. Visszatérek, és folytatom céljaim megvalósítását.

Csak akkor van probléma, amikor „áldott tehetségű” embereknek olyan szintű orbitális gondolatai támadnak, hogy azt már nem tudom feldolgozni.

Nekem írták egyszer egy kommentben, hogy ha az illető mellett lennék, megfojtana...

Hát sokszor vagyok én is ezzel éppen így...

Gondoltam, meg is osztom az egyik ilyen „hatalmam van” című személy legújabb találmányát!

Persze ebbe a kategóriába jó sokan beleférnének, de most olyan személyről lesz szó, akire talán a legkevésbé gondolnánk...

A történet alapját az képezi, hogy amikor gyermekeink ballagnak, az kiemelt esemény az ő életükben, de a szülők, nagyszülők életében is. Egy korszak lezárul, és elkezdődik egy új.

Ilyenkor ünneplőbe öltözünk, a technika minden vívmányát birtokunkba vesszük, csak hogy minél jobban meg tudjuk örökíteni a kiemelt eseményt.

Örök emlék lesz az élmény, a fénykép, a videó. Felkerül a családi emlékek polcára, majd idővel leemeljük őket, átlapozzuk a fényképalbumot, visszanézzük a videót. Ilyenkor együtt örül a család, feltörnek az emlékek, az érzelmek. Így volt ez az én gyermekkoromban is, és az én gyermekeimnél is így van.

De hogyan maradhat meg a szép emlék, ha hatalmi felszínre tör egy olyan személy, aki szerint ez nem jó dolog, és betiltja a ballagás videóra vételét? Persze, mert ő van döntési pozícióban...

Hatalma van az úriembernek eldönteni, hogy a gyermekeinknek lesz-e ballagási videója, életre szóló emléke?

Na, hát ez az a szituáció, amikor a „bácsi” azt hiszi, ő az atyaúristen! Szívesen megkérném őt, jöjjön el hozzám, üljön le egy kávére, és míg szürcsölgeti, magyarázza már meg, miért nem lehet „cédéje” a családnak?!

Tessék eljönni és megmagyarázni!

Ez itt a baj! Funkció és hatalomvágy az vastagon van, csak a tartalom hiányzik...

Ilyen szabály, meg olyan rendelet az aztán van, csak az a baj, hogy olyan emberek hoznak döntéseket, akik egy szép nagy pixelszámmal rendelkező kijelzőt nézegetve a gurulós bőrfotelban „végzik” munkájukat! Kérem szépen! Szedjük már össze magunkat! Ha én képes vagyok arra, hogy értékeket találjak az életben, hogy segítsek másokon, hogy a másikban embert lássak és egészséges igényeket, akkor azt várom el a másik embertől, hogy ő is így cselekedjen.

Én vagyok a szülő, de nincs jogom ahhoz, hogy ballagási „cédéje” legyen a gyermekemnek! Csak kijön az „ember”, még a lelkészből is! Sőt nem csak az ember, de a magyar is, mert hát az ilyen bőrfoteles bácsikkal nem nehéz összekötni a bajuszt...

És talán ez a legmegdöbbentőbb ma.

Az, hogy jogokat meg rendeleteket dobálunk egymás felé, amelyek nagy része arra irányul, hogy egy élhetetlen világot hozzunk létre magunk körül.

Bőrfotelbe ültetünk olyan embereket, akiknek semmi, de semmi közük ahhoz, amit „végeztetnek velük”!

És aztán lehet sírni, mert ő hozza meg a döntéseket... Én meg alkalmazkodjak akaratához? Nem fogok.

Nem, mert ez a mi örömünk, és erre sokkal, de sokkal jobban oda kellene figyelnünk!

Már csak azt várom, mikor rendelkezik egy „bátor” foteles ember a keresztek templomokról, iskolákból, nyilvános helyekről, való levételéről, csak mert sérti a „nemrég érkezetteket”...

 

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon