„A múlt megidézése mindig a nemzet tisztaságán esett gyalázat felemlegetését jelenti, s a megbecstelenítést mindig valami külső ellenség hajtotta végre.” – tartja Timothy D. Snyder örökérvényű gondolata.
1849. február 2.
A keresztény kultúrkörben Gyertyaszentelő Boldogasszony napja, egy kiemelt vallási ünnep, mely a kis Jézusnak a jeruzsálemi templomban való bemutatására gondol vissza.
Zenta város történetében, és főként a zentai polgárok történelmi tudatában, február első napjai a múlt eseményeiben való elmélyülés és az 1849-es tragikus események ártatlan áldozatairól való megemlékezés momentumává vált.
De mi is történt anno, 171 éve, hogy ezen időszak gyászos és szomorú fejezetévé vált Zenta históriájának?!
Az 1848. március idusán a kitört forradalom hírét és legfőképp szellemét lelkesen üdvözölte szinte Bácska egésze, a magyarok, de a velük élő szerbek is. Ez utóbbiak ugyanis lehetőséget láttak nemzeti törekvéseik megvalósítására. A szerbek nemzeti programjával kapcsolatos egyeztetések hamarosan azonban zátonyra futottak. A szerbek Karlócán népgyűlést tartottak, és a megszavazott döntéseik véglegesen szembe állították őket a környezetükben élő magyarokkal. Mindkét fél lázasan készülődött az összecsapásra.
Az 1849-ben bekövetkező tragikus zentai történéseknek azonban voltak előzményei, melyek még 1848 augusztusában lejátszódtak. A fáma szerint Arsenije Baderlica zentai ügyvédet és földbirtokost azzal vádolták meg, hogy a szerbek számára kémkedett és anyagilag is támogatta őket. Letartóztatták, a rögtönítélő bíróság halálra ítélte, amit végre is hajtottak. A hagyomány szerint a zentai szerbek ekkor esküdtek bosszút. 1848 decemberében a Honvédelmi Bizottmány döntött a magyar seregek összevonásáról a Windischgrätz-féle támadás megállítása érdekében. A Délvidéken állomásozó honvédcsapatok gróf Vécsey Károly tábornok vezénylete alatt 1849. január 20-án elhagyták a verbászi tábort, ezzel Bácska gyakorlatilag fegyveres védelem nélkül maradt. 1849 januárjának elején a zentai nemzetőrség élére Majoros István százados, helyi földbirtokos került. A veszély fokozódásával párhuzamosan, Szabadkáról Zentára érkezett Demcsa János őrnagy, akit a városparancsnokság átvételével bíztak meg. Demcsa tudta s megértette, hogy belátható időn belül nem várhat segítséget. Ennek tudatában utasítást adott ki, hogy a nők, gyerekek, öregek hagyják el a települést, és csak a fegyverforgatásra alkalmas férfiak maradjanak.
Majoros nem nézte jó szemmel Demcsa ilyen irányú tevékenységét. Amikor kitudódott, hogy az őrnagy görögkeleti vallású, ellene hangolta a népet. Demcsa őrnagy bátran a nép elé állt, és megpróbálta lecsillapítani őket, de mindhiába, a felbújtatott csőcselék meglincselte.
Ezután a lakosság maradt a városban, Majoros százados ismét átvehette a parancsnokságot.
A szerb hadoszlop február 1-jén, déli irányból érte el Zenta határát. Davidovac ezredes 1500 embere, valamint Aleksandar Trivković 500 szerbiai önkéntese. A vezérek két lovas parlamentert menesztettek üzenettel.
Majoros István százados elutasította a megadást, sőt még ki is végeztette a parlamentereket.
A szerb csapatok megrohanták a várost övező sáncot. Rövid, véres és elkeseredett harcot követően a gyengén felfegyverzett, erősen demoralizált zentai nemzetőrség megfutamodott, köztük Majoros százados sem volt kivétel. A városban általános pánik tört ki, zúgtak a harangok, több helyen tűz keletkezett, a lakosság Szabadka és Szeged irányába menekült.
A szerb vezérek 48 órás szabad rablást engedélyeztek katonáiknak. A féktelen garázdálkodást és öldöklést nem csak az idegenek követték el, ebből a helybéliek egy csoportja is, bőven kivette a részét. Harmadnap a szerb csapatok Magyarkanizsa irányába továbbvonultak, de a helyi szerbek még két héten keresztül folytatták erőszakos cselekményeiket. A zentai mészárlás két hete alatt, hozzávetőlegesen 2000-2800 embert – hangsúlyozandó – ártatlan embert öltek meg, legtöbbjüket különösen kegyetlen módon.
Zenta visszafoglalása 1849. március 22-én történt meg. A feladatot Perczel Mór tábornok parancsnoksága alatt álló IV. hadtest csapatai hajtották végre, csekély veszteségek árán.
A város bevételét követően Perczel azonnal vésztörvényszéket állított össze, és a vallomások alapján 47 zentai szerbet talált bűnösnek és ítélt halálra. A zentai mészárlás áldozatainak földi maradványai az 1889-ben megindult vasútépítés során kerültek napvilágra. A hamvakat összegyűjtötték és közös sírban helyezték örök nyugalomra. Sokak nevét még ma sem ismerjük.
Az 1849-es zentai események jól tükrözték, hogy a történelem folyamán újból és újból beigazolódnak azok a tragikus tények, hogy a háborúkban résztvevők ritkán tekintik érvényesnek az erkölcsi normákat, vélt vagy valós sérelmekre sokszor indulatból reagálnak, valamint nem tesznek különbséget harcoló katona vagy épp polgári lakos között.
Ezért nekünk, mint ma élő utódoknak és a jövő generációinak egyaránt iskolapéldaként kell, hogy szolgáljon eme 1849. február eleji tragédia. Nem csak a maga tragikus mivoltában - nyilván ez a szembetűnőbb - hanem a mögöttes jelentéseiben is, mely sok más mellett, a nemzetek és nemzetiségek békés és produktív együttéléséhez és együttműködéséhez nélkülözhetetlen.
Ezt a gondolatot erősíti meg Janne Teller is, miszerint:
„Nem szabad engedni, hogy a történelem döntsön. Mert akkor nincs jövő, csak ismétlés.”
Megosztás
